“Olyan finom cukkinit csináltam, hogy még Te is megennéd”, írtam tegnap Ábelnek. Ebből már sejthető, hogy nem egy nagy cukkini rajongó. Vannak zöldségek, amiket megeszünk, de nem a kedvencünk, ezzel mi is így vagyunk. Ha egyikünk nem kedveli, nem sűrűn kerül az asztalra. Ezek jelentik az igazi kihívást, hogy olyan elkészítést találjunk, amivel ki tud törni a “na jó megeszem” skatulyából a “hú, ez finom is tud lenni” kategóriába kerül. Így volt ez a karfiollal és most pedig a cukkinivel is eljött az áhított változás.
Igenis megéri próbálkozni, nem kell feladni, hogy nem szeretem. Mindenhez van az az íz párosítás, amivel működik. Gyerekeknél kifejezetten így van: lehet sokszor félretol valamit, hogy nem szeretem, pedig meg sem kóstolja. Tanulmányok bizonyítják, hogy az ételhez kapcsolódó szeretem vagy nem szeretem sokkal inkább tanult dolog (az emlékeinknek van benne döntő szerepe), a kulináris örömöket leginkább az agyunknak köszönhetjük. Alzheimeres betegek sokszor kezdenek olyat enni amit korábban nem… holott az ízlelésük nem változik, csak az emlékezetük.
Heston Blumenthal könyvében olvastuk, hogy kutatások szerint huszonegy kóstolás alatt túljutunk azon, ha nem kedvelünk valamilyen ételt. Blumenthal ezt úgy tesztelte, hogy a szakácsnak, aki utálta a fehérrépát, minden nap fehérrépapürét kellett készítenie. Rövid idő után már egy bulin a sok étel közül is inkább azt választotta.
Próbálni kell, kóstolni. Szegény cukkiniben is annyi vitamin van és jót tesz az emésztésnek is, kár lenne nem megenni, amikor pont itt a szezonja. A “hú, de finom lett a cukkini” élményt Ottolenghi receptje hozta el nekünk tegnap. Citrommal és parmezánnal párosítva valami egészen zseniális lett 
